Chapter 4

Jelentem, ez még nem a végleges verzió, csak már egy nagyon részletes végleges előtti kinézet.

Chapter 4 - A Roseville gimi

Meg sem álltam a földszintig. Kettesével szaladtam lefele a lépcsőn, hogy minél hamarabb magam mögött hagyjam a sötétséget. Háromszor is megbotlottam a saját lábamban. Az sem érdekelt, hogy a trappolásom felébreszti az alvókat. Le akartam jutni a földszintre, amilyen gyorsan csak lehet.

Első emelet. Kanyar. Lépcső.

A nagy lendülettől már három lépcsőfokot léptem át egyszerre. Kinyújtottam a karomat, hogy a lépcsőkorlát aljánál megkapaszkodjak.

Földszint.

Körbeforgattam a fejemet. Hamar betájoltam magamat, aztán elindultam az épület hátsó oldala felé, az ellenkező szárnyon, mint amerre az étkező van. Emlékeztem, hogy Halliék szobája amellett a hatalmas sötét szekrény mellett van, aminek sokan neki mentek már korábban.
A halvány sötétségben nem volt nehéz megtalálni a szekrényt. Egy hatalmas sötét folt tűnt fel előttem a fal mellett. A megkönnyebbülés végighullámzott rajtam. Nagy léptekkel elindultam az ajtó felé. Elértem a szekrényhez, és befordultam mellette. Azzal a lendülettel el is hátráltam a szekrénytől. Egy sötét alak meredt rám a falon keresztül.

Ez csak egy tükör. Nagyot sóhajtottam, és az ajtó elé álltam. Bekopogtam. Az ajtó kinyílt.

- Szia, Rach! – Beth volt az. – Felébredtél?

Majdnem a nyakába ugrottam, annyira örültem, hogy látom.

- Miért nem keltettél fel, mikor megjöttél? – kérdeztem. A hangom remegett, de nem azért, mert mérges voltam rá.

- Mert nem akartalak. Reggel láttam, hogy kicsit ki vagy. Gondoltam jót tesz neked az az alvás – ráncolta a homlokát. Nyilvánvalóan nem értette, mitől vagyok ennyire feldúlva. – Nyugi, itt vagyok már. Mi baj van?

Átkarolta a vállamat, és bevezetett a szobába. Odabent volt Hallie, és a húga, Jodie is. Beth ahhoz az ágyhoz vezetett, ahol az előbb még ő ült.

- Semmi – hebegtem –, én csak nem tudtam, hogy hol vagy.

Beth szeme összeszűkült, mintha nem lenne elegendő ez a válasz.

- De hiszem falfehér vagy, Rachel. Mi történt?

- Mondom, hogy nincs semmi baj. Biztosan csak éhes vagyok – magyarázkodtam. - Hozott Anabell vacsorát, de még nem volt időm megenni.

Beth nem szólt semmit. A csend ráébresztett, hogy nem csak mi ketten vagyunk a szobában. Gyorsan Halliek felé fordultam.

- Oh, ne haragudjatok. – A kezemet Jodie felé nyújtottam, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Rachel vagyok. Te biztosan Jodie vagy.

- Örvendek – köszönt Jodie. Különös, ő és Hallie nem igazán hasonlítottak egymásra külsőben. Jodienak fekete haja volt, mint az éjszaka. A szeme vágása macskaszerű. Fiatal korára épp olyan csinos volt, mint a tizenkilenc éves lányok. Nem, nem festette magát. Nem. Természetes szépsége volt kompetens az idősebb lányok tökéletes sminkjéhez képest.

Visszaültem a helyemre, de nem vettem le a szememet Jodie szép arcáról. Annyira megfogott a különleges arcszerkezete.

- Jodie Halliék szobájában lesz. – szólalt meg végül Beth megszakítva csodálatomat.

- Jól megleszünk majd – vigyorgott Hallie.

Erre mind elmosolyodtunk, kivéve Jodiet. Ő halkan dünnyögött magában. Nem tűnt szomorúnak, csak elmerengett.

- Rendben van. – Beth felállt a helyéről. – Akkor mi megyünk is Rachellel. Így is eleget ültem már nálatok.

Én is felálltam, elköszöntünk a Timothy nővérektől, és kimentünk a szobából. A lépcsőfordulónál Beth megfogta a karomat, és elvezetett a kijárati kapu felé.

- Most pedig kiszellőztetem a fejedet.

Kiléptünk az ajtón, ahol megint a késői hűs szél csapott meg. Viszont most egyáltalán nem zavart a hideg. Még mindig enyhe sokk hatás alatt voltam. Ilyen apró dolgok, mint a szél, képtelenek voltak elvonni a figyelmemet. Átvágtunk a megszokott bozótoson. Beth egy szót sem szólt, amíg meg nem érkeztünk a kúthoz.

- Hallgatlak – mondta egykedvűen és lefeküdt a fűbe, mit sem törődve annak nyirkosságával.

- Nem értem miről beszélsz.

- Dehogyisnem. – hirtelen felült és szembefordult velem.

- Felejtsük el – legyintettem.

- Ugyan kérlek!

- Nem lényeges, Beth.

- De az! – csattant fel.

Ledöbbentem. Még sosem láttam Beth ennyire feldúltnak.

- Mi baj van? – kérdeztem tőle óvatosan.

Elfordította az arcát. Egy ideid maga elé nézett, aztán láttam, ahogy a vonásai megváltoznak. Elmosolyodott.

- Nincsen semmi baj – a hangja nyugodtabb volt. Felemelkedett a fűről, amin a dér felerősítette a Hold ezüstös fényét, és a kút pereméhez lépkedett. – Hiszel a csodákban, Rachel?
Mivel Beth még mindig háttal állt nekem, szerencsére nem láthatta az újabb elképedést az arcomon. Hogy hiszek a csodákban?

-Ezen még nem gondolkodtam – válaszoltam hangosan.

Megint a kút körül táncolt, vagy mondhatnám úgy is, hogy lebegett - a mozdulatait tekintve -, akárcsak ma reggel.

-Azelőtt az emberek minden különleges, vagy megmagyarázhatatlan egybeesést csodának hívtak. Még akkor is, ha egyesek megpróbáltak ezek ellen a csodák ellen érvelni. Még akkor is, ha ezek az érvek ésszerűek voltak. És tudod miért?

-Nem értelek, Beth. Nem értem, hogy miért mondod...

A mondatot nem tudtam befejezni, mert ekkorra felém fordult, és hangosabban ismételte meg a kérdést. – És tudod miért? Mert azok az emberek hinni akartak valamiben. Hinni akarták, hogy valami nem e világi irányítja és megváltoztatja az életüket. Azelőtt a szegényeknek nem volt semmijük, csak a hitük. És ehhez szentül ragaszkodtak.

Beth átlebegett a kút mögött, és előttem érkezett meg. Közel húzódott hozzám. Egészen közel.
- Mit csinálnál, ha azt mondanám, hogy teljesülhetne egy kívánságod? Sőt. Több is!

A szeme szinte csillogott a belül tomboló izgatottságtól.

- Hát, nagy a valószínűsége, hogy kívánnék. - mondtam szórakozottan.

Beth hangosan felkacagott. Mintha, csak ezt a választ akarta volna hallani.

- Mi az?

A zsebéből előkotort egy gyűrött papírcetlit és egy tollat, és felém nyújtotta.

- Tessék, kívánj valamit!

- De nincs mit kívánnom. - tiltakoztam.

Mindketten tudtuk mekkora hazugság ez. - Oké, de várj. Ez nekem kicsit sok. Mármint, miből gondolod, hogyha én írok a papírra valamit, az teljesül?

- Nem azért teljesül, mert a papírra írod, hanem azért, mert a kútba dobjuk. - hátra bökött a fejével, ahol a mi kis búvóhelyünk kútja állt.

Egyáltalán nem hiszek az ilyenekben. De Beth sem őrült meg. Legalábbis eddig úgy tűnt.

- Ez most komoly? - kérdeztem vigyorogva.

Beth elgondolkodott a kezében a cetlivel és papírral. A nagy sötétségbe meredt el, és hümmögött. A szája sarka elindult felfelé.

- Aha.

Ennyi? Egy aha? Ezen megint nevetnem kellett.

- Oké, szerintem jobb, ha visszamegyünk, Beth. Egy kicsit fáradt lehetsz. Holnap úgyis kezdődik az iskola.

Felálltam és elindultam a kis ösvényhez.

Beth mozdulatlan maradt, mint egy kőszobor. Hátra fordultam, hogy indulásra bírjam, de ő csak bámult előre. Megráztam a vállát, hogy felébresszem a kábulatából, de ő üveges szemekkel nézett rám, ezért fújtatva kikaptam a kezéből a papírt, és írni kezdtem rá. Azt írtam rá, ami már a repülőn is a fejembe járt; hogy legyen minden olyan, akár egy álom. Jó erősen összegyűrtem a cetlit egy galacsinba, Beth szeme elé tartottam, végül belehajítottam a kút. Reméltem ez már elegendő lesz ahhoz, hogy megmozdítsam. Befele menet Beth megkérdezte, hogy mit írtam kívánságnak.

-Ha elmondanám, nem teljesülne, nem? – mondtam ravaszul, és elköszöntünk egymástól.

***

Anabell nem aludt este a szobánkban. Gyorsan megreggeliztem, majd Beth bevitt kocsival a suliba. Gyalog elég messze van a kolesztől, így kénytelen leszek egy sofőrt keresni magam mellé. Elég kínos, de amíg nem szerzek magamnak egy kocsit - és jogsit -, aminek elég csekély a valószínűsége, valahogy be kell jutnom.

Egy ütött-kopott rádió végig recsegte az utat egy dallamos számmal. Legalább valami felvidított, amíg Beth behajtott az iskola hátsó parkolójába. Amint kiszálltam a járgányból, gyorsan megkapaszkodtam az ajtóba, nehogy elszédítsen a gimi látványa.

Modern és ijesztő. Legfőképp ezzel a két szóval tudtam leírni az iskolát. Ja, és óriási. Teljes ellentéte a kolesznek. Vagyis a régi kolesznek. Bementünk, majd Beth elkísért az irodába, hogy együtt kapjuk meg az órarendünket. Követtem őt, akár egy kölyökkutya a gazdiját.

- Na tessék! Csak angolon leszünk együtt. - húzta a száját Beth, miután összeegyeztette a két papírt.

Modern és ijesztő, és egyedül leszek benne.

- A többiek miért nincsenek itt? - kérdeztem.

- Ők későn jönnek be. Általában ez a szokásuk az első napon. Végül is csak három óránk van, minek is jönnének be - forgatta a szemét.

Felmentünk a másodikra, ahol közös angolunk lesz.

- De akkor, hogyan kapják meg az órarendjüket?

- Nyugi Rachel, majd hazafelé elkérjük őket.

A leghátsó padba ledobta magát, én pedig mellé ültem. Csak nekem tűnik túl lazának ez a hozzáállás? Időbe fog telni, míg hozzászokom az itteni felfogáshoz.

- És milyenek itt a tanárok? - váltottam témát.
- Nem vészesek. - mondta Beth, mint aki nem akarja elhinni, hogy erről kérdezik.

Becsengettek. Mr. Carole, az angol tanárunk, magának való, csendes alak volt. Elmondta, hogy az idei anyagban mire lehet számítani, aztán korábban kiengedett minket. Lementünk az ebédlőbe, ami az egész épület központja. Hatalmas, légüres tér, amit két részre osztottak. Volt egy fedetlen, szabadtéri rész, azoknak, akik a kinti napsütést akarták élvezni, és egy kellemes légkörű zárt terület tele asztalokkal, cetlikkel és hirdetésekkel teletűzdelt faliújságokkal.
Bethszel leültünk egy üres padhoz. Gondolom látta, hogy nehezen megy még az illeszkedés. Mesélt nekem néhány történetet, amivel jó, ha képben vagyok. Egykét információt igyekeztem a tudatomba vésni, aztán elmagyarázta, hogy merre lesznek az óráim, és elváltunk nem sokkal csengetés előtt.

A matematika sosem volt az erősségem. Nem is lesz. Még otthon sem ment a saját nyelvemen. Emlékszem, egyik barátnőm magyarázta el mindig az anyagot. Ezzel viszont most egyedül kell szembe néznem. Valahogy a kiutazási prospektusba nem írták bele a kétszázas IQ szintet. Szinte fellélegeztem, amint kicsengettek Miss Watson órájáról. Az a nő borzasztó brit akcentussal beszélt, amitől vért izzadtam, mire sikerült megértenem a szavait.

Az ebédlőbe menekültem, hátha ott találom Betht. Lábujjhegyen pásztáztam végig a széles termet. De sehol nem volt.

Nagy szünet volt. Öt perc után feladtam a keresést, és kerestem egy szabad helyet. Belekezdtem az egyik szendvicsembe, amit az előző szünetben vettem Bethszel. Nem volt valami jó íze, mivel csak zöldség volt benne. Ezek szerint itt már csak vega kaját lehet kapni?

- Bocs, foglalt ez a hely?

Hátra fordultam a hang irányába. Egy szőke hajú lány állt ott. Először azt hittem, hogy Anabell az, utána észrevettem a lány sötétbarna szemeit. Igen ijesztőek voltak azok a macska-szemek ilyen közelről. Főleg, hogy több réteg sötét festék volt rákenve.

- Nem – válaszoltam kurtán és enyhén flegmán. Azt mégsem mondhatom, hogy ne üljön ide.

- Tökéletes – mondta kényelmesen. Kimeresztett szemekkel néztem, ahogy az iskola Barbie girlje leül elém. Végigfutott a hátamon a hideg a hangjától. – Te új vagy itt, nem igaz?

- Ennyire látszik?

Próbáltam közömbös lenni, de Miss Barbie mintha meg se hallotta volna, amit mondok.

- A nevem Sabrina Brown. Én itt jól ismerek mindenkit. – villantotta ki tökéletes fogsorát. – Betudlak vinni a legelitebb körökbe is. Persze annak meg van az ára.

Gyorsan körbe néztem a menzán, hátha látok valami ismerős arcot, és eltudjak menekülni a lány elől. Épp egy óriási lufit fújt a rágójával, amit csak azután durrantott ki, hogy fele akkora lett, mint a feje. Mondhatom elég étvágy gerjesztő látvány volt.

- Najó, unatkozom – vágta hozzám, indulásra készen. – Még beszélünk...

Ezt vegyem fenyegetésnek? – szórakoztam magamban - azért elmosolyodtam, hogy nem én vagyok a legbénább az iskola falai között.

A gimi hetekkel később sem volt olyan vészes, mint ahogy elképzeltem; nem ettek meg sem a tanárok, sem a diákok. Végül is mi lehetne annál pozitívabb, hogy még életben vagyok?
Igyekeztem minél hamarabb megjegyezni a termeket, nem akartam Beth nyakán lógni. Az ebédet általában egyedül töltöttem a menzán egészen addig, amíg valaki, akinek a társaságára a legkevésbé hiányzott, újból és újból csatlakozott hozzám, hogy becserkésszen.

- Azt mondta már, hogy én vagyok a vezérszurkoló? – kezdte a csalogató beszédét. Ezúttal vajon mire akar kilyukadni? – És az a nagy helyzet, hogy idén ember hiányban vagyunk. Ránézésre megfelelnél..

Na, azt már nem!

Sabrina végigmért az asztal mögül egy fél mosollyal. Bár inkább volt egy fintor.

Tudtam, hogy nem a képességeim miatt hívott meg a szurkolólányok közé, csak a rajong táborát próbálta bővíteni. Ez azonban kicsit sem vonzott.

- Nem hiszem, hogy esélyem lenne – tiltakoztam -, de talán jövőre.

Sabrina vetett rám egy gyanakvó pillantást, aztán közelebb hajolva folytatta:

- A legnagyobb bulikba is be tudlak vinni. Így sem gondolod meg magad?
- Nem vagyok az a bulizós fajta...
- Persze, hogy nem vagy! – vágott a szavamba. – Hiszen még nem is ismersz itt senkit. De majd én kezelésbe veszlek.

Ha tudná, hogy mekkorát téved…ám időm se volt visszakozni, Miss Tökéletes udvarhölgyei körülvették az asztalomat. Külsőre nem különböztek egymástól, eltekintve a hajszínüktől. Az egyik barna, hullámos hajkoronát viselt, a másik szög egyenes feketét.

Nem tetszett, hogy Sabrina emberfölénybe került.

- Ők itt a személyi tanácsadóim: Brittan – a barna – és Monica – a fekete. – vihogta.

A gyomrom érezhetően száznyolcvan fokot fordult. Hogy is kerültem én közéjük? Sajnálatos, hogy ismételten cserbenhagyott a kreativitásom menekülési tervek terén. Hagytam őket beszélni hozzám, noha egy szavukra se figyeltem. Aztán hirtelen felkaptam a fejemet.

- Ne haragudj, mit mondtál az előbb? – kérdeztem.

- Hogy tegnap a bulin elkérte a számomat az a helyes csapatkapitány a másik gimiből.

- Nem ez. Amit előtte mondtál – ráztam a fejem.

- Jesszus, mit mondta előtte? – kacarászott. A nevetése egy idegesítő hiénáéhoz hasonlított. – Nem emlékszem.

A fejemet fogtam. Komolyan azt vártam, hogy értelem hallatszik majd ki a hangjából?

-Jaj, én tudom! – furcsa, de meglepett eza kijelentés. – A partin tegnap voltak néhányan az Evanderből...de mi van ezzel?

- Ja, semmi – hamar lesütöttem a szemem. – Csak kérdeztem.

- Látod, az evanderesek épp az a kategória, akik labdába se rúgnak a normális emberekkel, mint mi – közölte gúnyosan.

- Mondjuk a McKennah srác egész jóképű – mondta Monica.

A fejem elvörösödött a név hallattán, és a villám majdnem kiesett a kezemből. Mindhárman rám meredtek, én meg bénán azt mutogattam, hogy csak félrenyeltem.

- ...és Skyler. Emlékeztek rá? – mondta tovább – Ő annyira dögös, kár, hogy azokkal a nyomikkal lakik.

- Az a srác tökéletes!
- Nem bánnám, ha ma is jönne buliba...
- Ja, és hozhatná a szőke haverját is – vinnyogta Brittany.

Megijedtem, ahogy egyszerre tört ki belőlük a vihogás - akár egy kórus. Egy borzalmas kórus, ami az én asztalomat vette körbe.

Brittany észrevette a feszengésemet.

- Neked meg mi bajod?

Most, vagy soha.

- Nekem most mennem kell. – azzal felkaptam a táskámat, és faképnél hagytam őket.

Az órák után egyedül gyalogoltam a koleszbe. Szükségem volt friss levegőre. Nem tudtam mire vélni a váratlanul jött ellenszenvet a lányok felé; mintha maga a tény, hogy értelmes gondolkodásra nem képesek, nem lenne elég ok. Mindazonáltal ez az érzés nem egészen olyan, mintha mérges volna az ember. Hiszen, ha ezekről a lányokról tudták, hogy milyenek – hogy nem tartanak semmit értékesnek magukon kívül -, és mégis foglalkoztak velük, akkor az az ő hibájuk lenne? Nem, nem rájuk voltam mérges. Hanem magamra, amiért ilyeneken felkaptam a vizet.

A többi hét zökkenő mentesen telt. Szerencsére Sandra és bandája nem talált meg a legutóbbi találkozás után. Hallottam híreket a népszerű bulikról, amiket rendeztek. Ledöbbentett, hogy a diákok nagy része mind erről pletykál. Voltak történetek arról, hogyan dekorálták ki egy tanár lakásának falát, vagy, kit kicsodával kaptak rajta a tanáriban. Csak nekem tűntek taszítónak? Engem soha sem úgy neveltek, hogy más kárára szórakozzam, illetve, hogy részegen olyat csináljak, amit később megbánnék. Beth ajánlotta, hogy jobb, ha hozzászokom, mert másoknak ez természetes.

- Itt nem mindenkinek van szerető családja, akik fordítanak időt a gyerekeikre – a hangja szomorúan csengett. – A legtöbbnek mind egész nap gürizik apja, anyja, hogy a legújabb mobilt a kezébe nyomják. Persze vannak normálisak.

- Ebbe ugye mi is beletartozunk?

- Most komolyan Rachel, úgy nézek én ki mint, aki normális?

Összenevettünk. – Azért örülnék, ha legközelebb nem lógnál Brownal.

- Mondtam már, hogy ők találnak meg engem – védekeztem.
- Rendben, de vigyázz velük!
- Miért?

Beth egy óriásit sóhajtott.

- Tudod, benn a suliban nem úgy kezelnek minket, mint a többieket. – A minketnél az evanderesekre gondolt. – Azt hiszik, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint ők, hanem valami... kívülállók.

- Nekem nem ez jött le, amikor a bátyádat emlegették – mondtam óvatosan -, és Aident.
Dominic nevét nem mertem említeni, de Beth szemei cikázni kezdtek a döbbenettől.

- Hogy mi? – fakadt ki, mint egy felbőszített tigris. – Brown rányomult Aidenre?

- Én nem ezt mondtam! – próbáltam lecsillapítani, de ez képtelenség volt. Beth fel-alá járkált mérgében, és egyre cifrábban kezdte el szidni Sabrinát és barátnőit. - Szerintem ülj le. Túlreagálod a dolgot. Lehet rosszul hallottam, és nem is volt ott a bulin Aiden.

- De ott volt... ha Sky igen, akkor Aiden is. Mindig együtt lógnak – már hisztérikusan ordítozni kezdett -, Úr Isten!

Felálltam, és lefogtam Betht, nehogy elrepüljön a dühtől. Leültettem az ágyra, és elrohantam egy pohár vízért. Miután kissé lenyugodott, megszólalt.

- Kicsit túllihegtem, igaz? – zilálta.

- Egy cseppet – mosolyogtam rá.

- Azt hiszem az idegeim már amúgy is a végét járták. Ne haragudj, hogy pont te rajtad töltöttem ki.

- Bocsánatkérés elfogadva. Menj, aludj egy kicsit – tanácsoltam neki. A feszültségre két jó módszer van: az alvás, és a sírás. Reméltem, hogy elég lesz az előbbi.

***

Szeptember vége fele az év eleji lomhaság átalakult egyre növekvő feszültséggé. Bejelentették a Halloween partit.

Felkészületlenül ért az ezzel járó felhajtás. Fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen nagy esemény; az összes evanderes erre készült. Még Anabell is előkerült - gyakrabban jelent meg a közös szobánkban is, és felajánlotta a segítségét Bethnek.

Beth. Az érzelmi kitörés nem javított a helyzetén – sőt. Mr. Cassidy felkérte a parti megszervezéséhez, amit ő persze, hogy elfogadott. A mindennapjai nem álltak ezután másból, csak a munkából, és tanulásból - akár egy beakadt szalag. Kerestem magamnak elfoglaltságot, nehogy örök bolyongó szellemmé váljak a falak között.

Felkerestem ismét azt a személyt, aki még talán képes volt velem szóba állni. A suli folyosón akadtam rá.

- Szia Dominic!

- Szia Rachel! – mosolygott rám. Igen, ezért a mosolyért már érdemes volt felkelni.

- Rég beszéltünk - kezdtem. A kezem már a folyosó túlsófelén elkezdett remegni. - és arra gondoltam, hogy esetleg rá érsz-e valamikor. Csak úgy lógni...egymással..

A mondat végét már nem igazán bírtam ki berekedés nélkül. Zavarban voltam. A remegés már teljesen átjárt, és nagyon reméltem, hogy ez kívülről nem látszik.

Dominic nem válaszolt azonnal. A minket körülvevő diákok tekintete mintha mind ránk szegeződtek volna. Vagy legalábbis rám. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mit gondolnak. Szegény kis senki, nem tudja még, hogy kinél próbálkozik. Próbáltam nem rájuk figyelni, azonban a válasz csak egy örökkévalóság után érkezett.

- Szívesen.

- Remek - lelkesedtem.

- Ha gondolod, mehetnénk együtt haza. - Halk csörgés jelezte a következő óra elejét. - Most megyek. Akkor kint találkozunk.

Bólintottam, és figyeltem, ahogy hátat fordít és eltávolodik. Mivel nekem már nem volt több órám, beültem a menzára. Előbányásztam a táskám mélyéről azt a sonkás szendvicset, amit még reggel vettem magamnak. Bár a gyomrom összeszűkült az izgalomtól, mert alig vártam, hogy ez az óra vége legyen, sikerült letuszkolnom néhány falatot.

Az idő úgy tűnik nem tett kivételt velem ma sem. A falon lógó óriási óra mutatója egyre lassabban járt.

Kimentem a parkolóhoz. Bárcsak ne tettem volna.

- Rachel Vallay, benne vagy egy hétvégi buliban?

Sabrina magas fekvésű hiéna hangja eltéveszthetetlen volt. Kelletlenül felé fordultam, mert menekülni értelmetlen lett volna. A magassarkú cipő kopogása megállt előttem.

- Na mi az? Nem kell félned, nem esz meg senki sem - vihogott -, egyelőre.

- Nem érek rá Sabrina.

- Miért is? - nem hitte el, hogy nekem lehetnek más programjaim is a partijai helyett.

- Lesz nálunk egy... kisebb baráti találkozó.

Gyorsan kijavítottam a buli szót. Nem akartam füllenteni neki, habár ez nem is volt hazugság. Vasárnapra rendeztek valami tábortüzes estet. Bárki mehetett, azonban nekem nem állt szándékomban részt venni. Ezután viszont kénytelen leszek.

Sabrina szemei elkerekedtek.

- Igazán? - Neki nem szóltak ezek szerint.

- Aha.

Próbáltam lassan elhátrálni tőle, amikor erős karokba botlottam.

- Szia. - Dominic mélyzöld szemei fogva tartottak. Elfeledkeztem mindenről, ami körül vett, ahogy elvesztem a pillantásában. A szívem majd kiszakadt az őrjöngő dobogástól. Rámosolygott, ami nem segített a helyzeten. - Akkor mehetünk?

- P-persze - dadogtam levegőhiányosan.

Dominic nem eresztett el még akkor sem, mikor elindultunk. Sajnos nem láttam Sabrina kifakult képét, amikor látta, hogy én és Dominic McKennah együtt hagyjuk el az iskola parkolóját.
Amint kifordultunk a főútra, Dominic levette a vállamról a kezét, de még mindig mosolyogva nézett engem.

- És milyen napja volt Miss. Vallay?
- Különös. Vagyis inkább különösen unalmas.

Dominic összeráncolta a homlokát.

- Nem úgy értettem! - vágtam rá gyorsan. - Unalmas a nap első felében. De egyre jobb lesz...remélem.

- Miért unatkozol?

- Mert haszontalannak érzem magamat - ismertem be.

- Azt hittem Bethszel sok időt töltötök együtt.

Az arcomat kezdte fürkészni.

- Igen. És nem. Örültem, hogy mikor ide jöttem, ő foglalkozott velem. De valahogy most nagyon lefoglalja a szervezkedés. A Halloween miatt.
-Oh, igen.

Átvágtunk az út másik oldalára. A délutáni nap kellemesen ragyogott az arra járókra.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miről beszéltetek a parkolóban Brownnal?

Fontolóra vettem az összes lehetséges választ, és végül kiböktem a legrövidebbet.

- Buliba hívott.

Dominic megtorpant.

- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem nyugtalanul.

- Nem. - Újra elindult, nagyobb léptekkel, mint korábban. - Szóval bulizni hívott?

A hangjában nevetés csengett.

- Igen. Miért? - Úgy néz ki senki nem volt képes elképzelni rólam azt, hogy buliba járjak.

- Semmi. És tudja, hogy az Evanderben laksz?

Ezen elméláztam. Sabrina sosem kérdezte, és én sem említettem neki a lakcímemről. Erről eszembe jutott az, amit Beth mondott múlt héten: Azt hiszik, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint ők, hanem valami... kívülállók.

A fejemet ingattam, mire Dominic próbálta elrejteni a mosolyát.

- Mi olyan vicces ebben? - Igyekeztem közömbös hangot megütni.
- Rachel, ezek a lányok nem igazán kedvelnek minket.
- Nem értem...

- Csak érdekből hívtak meg. Főleg, ha nem is tudták, hogy hol laksz. - Amikor továbbra is értetlenül néztem magam elé, folytatta. - Vannak dolgok, amiket ők kiközösítenek, csak azért, mert nem olyanok, mint ők.

Az arcomba futott a vér. Nem akart ezzel megsérteni, ám azért sikerült elérni a hatást. Szóval én nem lehettem elég jó, ahhoz, hogy a menő emberekkel lógjak. Még mindig képtelen voltam rájönni, hogy mi az a bizonyos dolog, ami miatt ennyire különböznék tőlük. Remek, tehát erre sem vagyok képes.

- Én nem akarom, hogy belerángassanak valamibe, amitől bajod esik. - magyarázkodott gyorsan.
Szóval már védeni is kell?

Ráléptünk az apró ösvényre, ami egyenesen a kollégium vaskapuhoz vezettek.

- Azt hiszem, tudok magamra vigyázni - morogtam.

Egyedül is rájöttem, hogy Sabrina és társai felszínesek, és jobb, ha ívből elkerülöm őket. De róluk legalább tudtam első pillanatra, hogy mit akarnak. Dominicról viszont nem.

Megszaporáztam a lépteimet, felrántottam a kapukilincset, és a ház mögötti sűrűbe rohantam. Reméltem, hogy nem követ. Megbotlottam, és előre buktam a Beth kútja mellett. Mielőtt földet érhettem volna, valami elkapott, és megvédett a becsapódástól.

- Hallgass meg - szólt halkan Dominic.

- Nem akarlak meghallgatni - kirántottam magam Dominic karjai közül.

Dominic arca elkomorodott, amitől lelkiismeret furdalásom lett. Egy ideig csendben álltunk egymás mellett, aztán leguggoltam a kút mellé. Dominic mellém ült.

- Sajnálom, ha valami rosszat mondtam.

Várt a reakciómra, de én nem feleltem.

- Nézd, lehet, hogy furán hangzik, de nem akarom, hogy bajod essen. - lassan szembe fordult velem. - Félre ne érts, nem azt mondom, hogy esetlen vagy. Nem. Csak érdekel, hogy mi van veled.

Ráemeltem a tekintetem, és újra elmerültem a zöld szemek varázsában. Az arca közel volt az enyémhez, és hallottam, ahogy lassan, egyenletesen veszi a levegőt. Felém hajolt, amitől én megijedtem egy pillanatra. Észrevette, hogy megremegtem, és elhúzódott.

- Ne haragudj - suttogta, és maga elé bámult.

- Azt hiszem, jobb, ha bemegyünk.

Felálltam, és a kezemet nyújtottam felé. Dominic felnézett rám, és az ujjaim köré kulcsolta az övéit.



-onyx