"Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva."
...
"Hiszen én se vagyok elragadtatva tőle... De hát mit tehetek? Mindenkinek van valami hibája. És ez természetes. Bele kell törődni. Az ő helyzetük sem rózsás. Annyit fáradnak, vesződnek, s a munkájuk olyan, hogy abban még örömük se telhet, mert mihelyt készen van, már elmúlik, nyomban fölfalják mások, bepiszkítjuk és elrontjuk mi, kérem, mi. Hát hadd legyen legalább az a kárpótlásuk, hogy kicsit rosszak is lehetnek. Meg kell ezt érteni."
k.d.
-onyx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése