Chapter 3 - Shivering

Chapter 3 – Shivering

Másnap reggel alig bírtam kimászni az ágyamból. Az este nem sokáig maradtunk a kútnál a hideg miatt, de nem az volt az utolsó alkalom, hogy oda vezetett az utunk. Egyre csak gyűltek azok az idők, amit ott töltöttünk Bethszel. Mindenről tudtunk beszélgetni: a legújabb tinibálványtól a legjelentéktelenebb eseményekig. Az én kedvencem témáim azok voltak, amikor a suliról beszélt. Rettenetesen kíváncsi voltam milyen lehet.

- Azért ennyire nem kell túlreagálni a dolgokat. Semmi érdekes nincs benne. Nem jár oda senki, aki miatt oda meg vissza kellene lenned. – legyintett, és hátra dőlt a puha, zöld gyepen. – Bár lenne egy tippem, hogy ki pályázhatná meg ezt a posztot.

- Mi van? Ne kezd már megint...

- Mit ne kezdjek? Rach, én mondjam meg mit érzel?

- Nem te mondod meg, pont ez a lényeg. Nem tudod mit érzek... – sértődötten elfordultam tőle.

Hallgatott.

- Figyelj, én magam sem tudom, hogy most mi a helyzet, és ezért nem bírom, amikor mások mondják meg, hogy mit érzek.

- Miért, nem tetszett még senki?

- De, persze. Csak az nem ugyanez volt. Ott aki tetszett, az azt sem tudta, hogy létezem, és...

- Ő pedig tudja, kislány. – rámkacsintott, és vigyorogva megbökött. Még mindig furán néztek ki a szájában azok a karikák, ahogy a nap fényében csillogtak.

Megráztam a fejemet, de én is elmosolyodtam a gondolaton. Napok óta Dominic járt a fejemben – ha nem éppen a középiskola hozta rám a frászt -, minden pillanatban, amikor csak láttam, vigyorogtam, mint a tejbetök. Ezek az alkalmak aranyozták be a hátra maradt napjaimat még így iskola előtt.

Iskola. Már csak két nap.

Amint ez újra eszembe jutott, a gyomrom hirtelen görcsbe rándult, és széttört a kezemben a kis faág, amit szorongattam.

- Oké, abbahagytam. – mondta Beth a botra nézve.

- Semmi baj. – elgondolkodtam egy pillanatra és eszembe jutott valami. – Mellesleg, ha már engem számításba vettünk, mi van veled? Te hogy állsz a fiúkkal?

Úgy néz ki, rátapintottam a lényegre – ez az A lelkesedés, ami kiült az arcomra, Betht egyre mélyebb vizekre sodorta a kétségbeesésben.

- Mi az? – mosolyogtam, aztán hirtelen átfutott valami az agyamon. Elkerekedett a szemem. – Istenem Beth, te is...Neked is Dominic tetszik?!

A hangom szinte hisztérikus volt az elképedéstől. Eszembe sem jutott az, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek Dominic megtetszhet. Éreztem, ahogy egy óriási gombóc nőtt a torkomban. A gondolataim cikáztak, önzőnek éreztem magamat, és... féltékenynek.

- Dominic? – szólt Beth egy örökkévalóságnak tűnő másodperc múlva. – Ugyan már! Hogy jött ide Dominic? Ő csak haver, semmit több.

- Nem ő? – óriásit dobbant a szívem, és apró, csillogó foltokat láttam a nagy érzelmi hullám után, de megkönnyebbültem.

- Dehogy!

- Beth, majdnem szívinfarktust kaptam!

Hangosan felkacagott, majd elcsendesedett.

- Bocs, de én még nem mondtam semmit. De legalább már azt tudjuk, hogy neked ő tetszik. Nekem meg Aiden.

- Aiden? Oh. - Nem sok információm volt Aidenről. Ő az egyike volt azoknak, akikkel legelőször találkoztam, és azoknak is, akikkel nem igazán beszélgettem. A kosaras Aiden, aki eszméletlen magas. – És mióta?

- Talán egy éve. Nem igazán figyeltem a dátumot. – a karjával olyan mozdulatot tett, mint egy díva.
Ezen összenevettünk, majd megint ellágyult az arca. – Hogy őszinte legyek, igen nehéz magamra vonni a figyelmét, főleg, hogy már évek óta ismerjük egymást, és a bátyjám a legjobb haverja. Elég ciki.

Felállt és a kút körül kezdett sétálni. Kecsesen mozgott, a kezét a perem szélén húzta. Úgy festett, mintha balettozna.

- Na de most jobb lenne vissza menni. Nem sokára megérkeznek a többiek, és Mr. Cassidy azt mondta, helyesebb lenne segíteni nekik.
Odabalettozott hozzám, a karját kinyújtva, hogy felsegítsen. Felálltam, és elindultunk a kis ösvényhez.

- Félsz a bátyádtól? – kérdeztem közben.

- Hogy érted?

- Attól félsz esetleg, hogy, ha összejönnétek Aidennel, akkor már nem lennének barátok?

- Ez egy igen jó kérdés, de beismerem tartok ettől. Tudom, hogy jó barátok, és akármi nem vethet véget ennek. Csak ismerem a bátyámat. Egy kicsit forrófejű, és nem gondolja végig a dolgokat. -
Kikerültem egy nagy ágat, amibe korábban egyfolytában beleakadtam. Megpróbáltam jobban elképzelni Beth helyzetét: ha lenne egy bátyám, és neki egy haverja, aki nekem tetszene – és a bátyám heves vérmérsékletű... Azt hiszem nem kéne tovább bonyolítani a részleteket, mivel a következő kép kocka: az én képzeletbeli kedvesem a kórházi ágyban, szenvedve bekötött fejjel.

- Húha. Nem is láttam még bátyádat.

Beértünk az épületbe, és hamar felrohantunk a másodikra.

- Dehogynem, hiszen Sky az!

- Sky? Úgy érted Skyler? - Leesett az állam.

- Nem, úgy értettem az angol királyné. Persze, hogy Skyler!

Eszembe jutott az első vacsora, és a bőrkesztyűs srác, aki egy puszit adott Bethnek. Akkor félreértettem, de most már minden stimmel: csak a húgát köszöntötte. Derengett még valami sokkal korábbról is: egyszer Mr. Cassidy kereste Skylert, amikor bemutatkoztam neki.

- Na ez új, pedig egy hete itt vagyok. Miért nem mondtad eddig?

- Igazából sosem kérdezted. – felértünk az emeletre, és átmentünk Beth szobájába.

Többször is jártam már nála, általában hozzá szoktam jönni nap közben. Jobban szeretek itt lenni, mint a saját szobámban. Itt mindenből sugárzott a nyugalom. Bár sokkal kisebb szoba, ráadásul hárman vannak, és mégis valahogy levegősebbnek, kényelmesebbnek tűnik. Az enyém inkább volt nyomasztó, és hideg, lehetett akármilyen nagy. Talán azért, mert csak ketten: én és Anabell laktunk bent, vagy talán azért, mert pont mi ketten. Nem mondhatom, hogy nem kedveljük egymást, de nem sikerült azóta mélyítenem a baráti kapcsolatunkat. Keveset beszélgetünk, aminek az oka az, hogy ritkán futok össze vele. Még éjszaka is csak akkor látom, ha későn fekszem le, mivel mindig van valami programja a ház körül. Különös, hogy pont olyan programok ezek, amibe én véletlenül sem veszek részt - nem mintha zavarna.

- Figyelj Beth, azon gondolkodtam, hogy a dolgaimat be kéne szerezni, és te jobban ismered a környéket nálam. Nincs kedved besegíteni? – vágtam egy másik témába, amíg lehuppantam az egyik ágyra.

- Miért is ne! De most nem érek rá, majd holnap. Hallie mondta, hogy a húga ma érkezik meg, és nem tud kimenni érte, ezért megkért engem. Nem sokára indulhatok is ki. – rálesett az ágya mellett álló órára.

- Bánnád ha veled mennék? – nem igazán akartam egyedül a koleszben maradni.

- Én nem, de az egyetlen kocsi, ami itt van, az két személyes. – vallotta be. – Bocs.

- Oké, nem gond, majd lemegyek akkor a könyvtárba, azt hiszem.

Azt hiszem. Elköszöntem Bethtől, aki már elkezdett készülődni, és átmentem a szobámba.

Ugyan olyan, ahogy reggel hagytam. Gondolom Anabell megint máshol tölti az idejét. Kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőzzön a szoba, mire visszaérek. Kellemes idő volt odakint, lágy szellő töltötte meg a helyiséget, amibe mélyet szippantottam. Imádom a friss levegő illatát. Akár egy gyógyír, ahogy kitisztítja a fejemet. Kikerestem az asztalfiókomból az egyik üres füzetemet, meg egy tollat, és kisurrantam az ajtón, egyenest a könyvtár fele. Az ilyen közösségi helyiségek mind a földszinten vannak, ezért mindig úgy éreztem, hogy a szellemi erősítés mellett megvan a fizikai erőnlét fejlesztése is a lépcsőzés által. A második emeleti lépcső közepén azonban meg állt a vér az ereimben.

Egy fülszaggató csattanás töltötte be az épületet. A füzetem kiesett a kezemből, annyira megijedtem. Épp lehajoltam, hogy felvegyem, amikor Skyt láttam a lépcső aljában befordulni. Mikor ránéztem az arcára, felismertem egy-két hasonlóságot Beth és közte, amit korábban nem figyeltem. Az arcuk formája, és a szemük vágása. Mint két tojás. Hogy nem vettem ezt eddig észre?

- Hello. – mormolta az orra alatt, és elhaladt mellettem.

- Hé, nem tudod mi volt ez a csattanás? – nyögtem utána.

Megállt néhány lépésnyire tőlem, a tekintete a korlát felé irányult, amerről a zaj jött.

- Biztos a huzat. – morogta, aztán szó nélkül tovább ment.

Megrökönyödve néztem utána, amiért csak úgy otthagyott. Megráztam a fejem, és továbbmentem én is. Az első benyomásom - vagyis a második – Skylerről nem indult jól. Lehet csak én indítottam rosszul, végső soron ki a jó ég kezdene egy beszélgetést egy „hé, mi volt ez”-el?

Benyitottam a könyvtárba, senki nem volt bent. Ez a kollégiumnak a különbejáratú könyvtára - nincs felügyelő, aki keselyűként körözne -, ide csak akkor jönnek, ha tényleg használatba akarják a diákok venni a könyveket, vagy, ha magányra vágynak. Én a második opció felé hajlottam. Hogyha egyedül kell lennem, akkor legyek ott egyedül, ahol ez nem meglepő. Lepakoltam a dolgaimat a hozzám legközelebb eső asztalra, és a könyvespolcokhoz mentem. Rengeteg könyv volt itt, régitől kezdve az újabbakig, mindenből volt választék. Meglestem a legújabbakat: Fantasy könyvek tengernyi mennyiségben, tini-magazinok időrend és név szerint sorakozva, de találtam új szótárakat is. Egyik sem tudta felkelteni az érdeklődésemet, ezért tovább vándoroltam. Megakadt a szemem egy piros borítós könyvön, aminek a gerincére a cím fekete betűkkel íródtak: Válaszok. A szerzőt nem láttam, de nem fecséreltem az időmet azzal, hogy megnézzem, mert őszintén szólva semmihez sem volt kedvem. Úgy terveztem, hogy leírom magamnak, hogy mire van szükségem a sulihoz, de ettől is elment a kedvem. Ingerülten felkaptam a füzetet, és kirontottam a könyvtárból. Ez a hirtelen jött hangulat változás végig söpört rajtam, az agyam forgott. Ezer meg ezer apró gondolat futott rajta át egyidőben: hogy miért nem írtam most meg a listát, hogy mit csinálok majd, hogy elüssem az időt, hogy mennyi lehet az idő, vagy, hogy Beth mikor jön már vissza. Olyan voltam mint egy kis óvodás, aki az anyukájáért sírna, mert egyedül hagyták. Önállóság, mi? – mondtam magamnak.

Bele is szédültem mérgembe, talán jobb lenne, ha inkább lefekszem, és fent várom meg Betht. Nem akartam magamat még jobban felbosszantani, de akármire néztem, minden idegennek és gonosznak tűnt. A lépcső, az ablakok, még a porszemek is a levegőben. Aztán eszembe jutott valami. Vagyis valaki.

Dominic.

Azonnal irányt változtattam, és az első emeleten lévő egyetlen szobához iramodtam, amit ismertem - Mr. Cassidy irodáján kívül. Zárva volt az ajtaja, de mielőtt még bekopogtam volna, megpillantottam a szomszéd szoba ajtaját, ami résnyire nyitva állt. Odaléptem az ajtó elé, hogy belessek, vajon ki lakik ott.

- Keresel valakit?

A hideg futott végig a hátamon, ahogy meghallottam a már ismerős hangot.

- Dominic! – kiáltottam fel rémületemben. - Neked már szokásoddá válik az ijesztgetés?

- Kit keresel? – kérdezte megint, megváltoztatva a kérdést. Az arca merev és feszült volt.

- Én? Ő.. hozzád jöttem. – válaszoltam rekedten.

- De az nem az én szobám. – A szemei összeszűkültek, a hangja még mindig komor.

- Igen, tudom, de láttam, hogy nyitva van, és gondoltam megnézem ki lakik itt.

Közelebb lépett hozzám, ahogy magyarázkodtam.

- Azt ugye tudod, hogy nem illik benyitni más szobájába, ha nem engedtek be? - Közvetlenül előttem állt meg, amitől elkezdtem reszketni. A tekintete az enyémbe fúródott, éreztem az illatát, olyan közel volt. A bal keze felém nyúlt, egészen a derekamig, és a hátam mögött állt meg. Nem kaptam levegőt, a fejem egyre jobban szédült, ahogy a köztünk lévő távolság csökkent. – Ugye tudod?

A másik karját az ajtófélfára támasztotta, hogy könnyebb legyen hozzám hajolnia. Az arca csak centikre volt az én arcomtól. A gerincemen végig futott valami bizsergő érzés, és levegő után kapkodtam. Éreztem, ahogy a lehellete meglendíti az arcomba hullt hajtincseket. Minden gondolatom elszállt, ami eddig felzaklatott. Aztán hallottam, ahogy mögöttem a bal keze behúzta az ajtót.

A szája sarka felfelé ívelt, és elhúzódott tőlem. Egészen addig észre sem vettem, milyen helyzetbe voltam, amíg nem távolodott el. Nagyot nyeltem, és megpróbáltam összeszedni magamat, hogy Dominicra tudjak koncentrálni. Mintha eddig nem azt tettem volna...

- És mit szeretnél tőlem? – Az arca ellágyult egy csibész mosolytól.

A lehető legjobban kellett ügyelnem arra, nehogy bármiféle ostobaság hagyja el a számat.

- Most nem fog semmit. – szólalt meg egy hang Dominic háta mögött, megelőzve engem. – Nekem kell segítened, McKennah.

A hang tulajdonosának feje megjelent Dominic válla felett.

Skyler.

Előrébb lépett, hogy mindkettőnk látószögében álljon, és megállt mellettünk. A kezeit összefonta, és Dominicot bámulta.

- Mi kell? – vágta oda a kérdést hanyagul Dominic.

- Ami azt illet, - Skyler olyan képet vágott, mintha valami fontos dolgon gondolkodna. – hátul kéne fát vágni. Gondoltam van kedved segíteni.

Dominic nagyott sóhajtott, de Skyler úgy tűnt élvezi, amit csinál.

- Miért? Nem vagy elég erős hozzá? – kekeckedett Dominic.

Skyler felvonta az egyik szemöldökét.

- Hm. Nagyon szellemes, de majdnem. Szimplán szeretnék hamar végezni. – felelte.

Dominic rámnézett. A mondanivalóját Skylerhez címezte:

- Adj tíz percet és kint leszek. Legközelebb is ilyen tökéletesen időzíts.

A hangjában gúny csengett. Még utoljára rámpillantott, aztán a szobájába vonult.

Én csak ott álltam mozudlatlanul, és Dominic szobaajtajára meredtem. Láttam, ahogy Skyler is odanéz, és mosolyog. Elöntött a felháborodás. Nem tetszett, ahogy ez az alak parancsolgat kényekedvére. Észre sem vette, hogy Dominic fáradt volt? Vagy talán direkt szemétkedik vele? Nem tudom, de dühített ez a viselkedés.

Most Skyler felém fordult, biccentett, és eltűnt a lépcsőknél.

Az ismét hirtelen jött érzelmi adrenalin teljesen lezsibbasztotta az agyamat. Biztos elég idiótán festhetek, hisz teljesen egyedül a folyósón fortyogok magamba, gondoltam.

Felrohantam a szobámba, és az ágyra vetettem magam. A zsibbatság nem múlt el. Talán éhes vagyok. Egyszerűen nem tudtam átállni az itteni étkezési időrendre. Ha jól emlékszem, a táskámban hagytam múltkor egy Snickers szeletet. De mire sikerült volna utasítanom magamat, hogy előkotorjam, elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, sötét volt a szobában. A szoba másik felében hunyorítva kivettem egy alakot, ami az ágyon ült. Felismertem Anabellt a virítóan világos hajáról.

Anabell felkapta a fejét a mozgolódásomra.

- Jó, hogy felébredtél. – szólt halkan. – Kihagytad a vacsorát.
- Micsoda? – kérdeztem az alvástól rekedten. – Mennyi az idő?
- Este kilenc múlt nem sokkal.

Megdörgöltem a szemem. Az éjjeliszekrényhez hajoltam, és a kis fiókból előkerestem a telefonomat. A képernyő kilenc hetet mutatott. Jesszus.

A gyomrom hangosan felmordult.

- Hoztam fel neked harapnivalót, - az íróasztalom felé mutatott. Eddig észre sem vettem, bár sötétben az ilyen előfordul. – ha éhes vagy, ehetsz nyugodtan.

Felültem az ágyan és megpróbáltam összeszedni magamat.

- Köszi.

Kényelmetlen volt ruhában elaludni, de szerencsére ezt csak akkor tapasztalom, mikor már felébredtem. Az alvás jólesett, a fejem sem zúgott.

Ásítottam, aztán odamásztam az asztalom elé. Felkapcsoltam a kis asztali lámpát. A tányéron sültkrumpli volt két hússzelettel. De javu érzés tört ki rajtam.

- Sajnálom, de nem tudok mással szolgálni. A srácok rendelték megint a héten az ételeket. – mondta Anabell, amint meglátta a gusztust az arcomon.

- Nem gond, a célnak megfelel. – ugyanis kegyetlenül éhes voltam. - Hogy értetted azt, hogy a srácok rendeltek?

Igen csak foglalkoztatott, hogy mégis mi határozza meg, hogy mi a menü vacsoránál. Vagy úgy is mondhatnám, érdekel, hogy mi gátol meg abban, hogy normálisan táplálkozzam. Ugyanis a gyomrom nehezen birta a monoton egészségtelen ételeket.

- Hát, tudod általában az iskolákban a menzakaja annyira pocsék, hogy a diákok a féldélutánjukat a mellékhelyiségben tölthetnék. Erre akartunk megoldást találni. Akkor jött ez az ötlet, hogy a koleszban is legyen étkeztetés. – kihúzott a füléből valami zsinórt. Most vettem csak észre, hogy zenét hallgatott. – De amint látod, a fiúk hamar átvették az irányítást, és jó ideje az van, amit ők akarnak.

Lassan bólintottam egyet. Legközelebb, ha újra ilyen meglepetés vár az asztalnál, kimegyek és veszek magamnak valami ehetőt. Bár fogalmam sincs hol a csudában van a legközelebbi bolt. Majd megkérem Betht, hogy mutassa meg a környéket.

Beth.


- Figyelj Anabell, - fordultam az ágyához. - most el kell mennem, de később ezt megeszem. Kösz mindent.

Felpattantam a székről, még visszanyúltam két sültkrumpliért, és kirohantam az ajtón. Tudtam, hogy mire visszaérek Anabell nem lesz már itt. Mint mindig, valami programot biztos talál magának. De, ez nem nagyon izgatott abban a pillanatban. A lényeg, hogy most kiderítsem, vajon Beth visszaért-e már. Bizonyára. Már elég késő van.

A folyósó koromsötét volt, a két szélső ablakon alig szűrődött be valami. A hátamon végig futott a hideg. Nem egyszer jöttém már végig itt az éjszaka, de akkor Beth mindig felkapcsolta a falilámpákat. Így nem kellett attól tartanom, hogy valami váratlanul elém ugrik. Nem mintha világosban ez nem történhetne meg, csak a fény biztonságot ad. Bizonyos szempontból.

Megszaporáztam a lépteimet. Először Beth szobájába nézek be. Hátha ott van.

Bekopogtam, de semmi válasz. Egyre jobban zavart a sötét. Mégegyszer, már hangosabban dörömböltem az ajtón, és vártam. Magamban elszámoltam húszig, mikor az ajtó végre kinyitódott. Odabent is sötét volt.

- Igen? – kérdzte egy álmos hang.

- Oh, szia Judy! Betht keresem. Megérkezett már?

- Beth? Öö... – medörgölte a szemeit. – Nem tudom, itt nincs. Talán nézd meg odalent, Rach. Lehet, hogy Halliéknél van. Úgy tudom a húgáért, Jodiért ment ki.

- Értem. Bocs, ha felkeltettelek.

- Semmi gond. De mostmár megyek, visszafekszem.

- Oké. És kösz.

Judy bezárta előttem az ajtó. Még egy másodpercig haboztam, aztán elindultam a lépcső felé. Az ökleim görcsben álltak, ahogy minden egyes neszre odakaptam a fejemet. Ebben az óriási csendben kiválóan felerősödnek még a legkisebb hangfoszlányok is. Hallottam, ahogy a taplam alatt megreccsen a faburkolat, vagy, ahogy az egész épület szerkezete, mintha kitágulna és összehúzódna. Legszíveseben elkiáltottam volna magam, csak hogy valaki legyen a közelemben, de valami azt súgta, ha megtenném, annak nem lenne jó vége. Ezért ha halkan nyöszörögve is, de magamban elzártam a szabadulnivágyó félelmemet.

A lépcsőkorlátot megmarkoltam, és fentről végig szemléltem a terepet.

Senki sehol. A lépcsőaljnál az ablakok zárva voltak. Odakint enyhén szélfújtta ágak táncoltak a holdfényben. Mondhatni épp ideális egy olyan éjszaka képéhez, amiben egy nő egymagában oson le egy üres kúria lépcsősorain teljes sötétségben.

Nagyot nyeltem. Rettenetesen féltem a sötétben. Pedig Betht muszáj megtalálnom.


-onyx